Ha átfutjuk a svájci történelmet, joggal gondolhatnánk, hogy a svájci nép nem épp Európa legharciasabbja. Az ország békeszeretetét talán semmi sem jellemzi jobban, minthogy a körülötte zajló két világháborúból is képes volt kimaradni. Ebből logikusan következhetne, hogy ha már békeszeretők, akkor a fegyverek száma és jelentősége sem túl nagy az országban. Ennek azonban homlokegyenest ellentmond a valóság.

Svájcban a lakosság hozzáállása a fegyverekhez jelentősen különbözik a magyartól. Kis hazánkban az ország vezetése hosszú ideje úgy próbálja a fegyveres erőszak elterjedésének útját állni, hogy rendkívül szigorúan korlátozza az fegyverviselést. Így az emberek jelentős része legálisan lényegében csak katonai vagy rendőrségi bemutatókon kerülhet fizikai kapcsolatba éles lőfegyverrel. Svájcban ezzel kapcsolatban teljesen más filozófiát követnek. Ennek megértéséhez szükséges tudnunk, hogy a helvéteknél máig hadkötelezettség vonatkozik minden férfira, ami ráadásul nem néhány hónapnyi vagy évnyi ömlesztett szolgálatban ölt testet. A svájci férfi egész életén át katonaként szolgálja nemzetét, de mindezt úgy teszi, hogy közben nem kell hosszú időre bevonulnia. Az ifjúkori első hosszabb alapkiképzést követően bizonyos időnként ismétlődő kisebbfajta "hadgyakorlatok" tartják formában a haza fiait. A "szabadidős katonák" mellett persze természetesen létezik egy állandó hadseregszervezet is, bár ennek létszáma nem túl nagy.

De térjünk vissza a fegyverekhez. Svájcban tehát minden férfi katona, és minden katona rendelkezik szolgálati fegyverrel. Ez arra szolgál, hogy bármely váratlan helyzetben - értsd: külső agresszió esetén - a haza védelmére lehessen használni. (Ne feledjük, hogy Svájcot három kontinentális nagyhatalom fogja körül, tehát ez a fajta óvatosság hosszú időn át igencsak megalapozott volt.) Ehhez természetesen könnyen hozzáférhetőnek kell lennie, amire nincs jobb megoldás, mint otthon tartani. Az egyik legpacifistább országról tehát már ki is derült, hogy erősen militarista is. Szinte hihetetlen - különösen az amerikai akciófilmeken és valódi híreken felnőtt ember számára -, de az Alpok hegyei között ez a két dolog békésen megfér egymással.

Egy dolog azonban, amikor egy ország, pontosabban annak néhány hadiipari cége, magasztos céllal, a haza védelmére gyárt fejlett fegyvereket, és egészen más, amikor ugyanezt csupán a haszonszerzés érdekében, exportra teszi. Márpedig mások mellett Svájc három nagy haditechnikai cége az Oerlikon-Brühle, a Pilatus és a Mowag számára sem a hazai piac rejti az igazán nagy lehetőségeket.

A három cég a külföldi fegyvereladások kapcsán számos botrányba keveredett már, aminek eredményeként idén november 29-én 1972 óta harmadik alkalommal rendeznek népszavazást a hadieszközök exportjának betiltásáról.

Az első referendum egy 1968-ban felszínre került Oerlikon-affér következménye volt. A Nigériában 1967-1970 között zajló Biafra háborúban a svájci Vörös Kereszt gépeit a világ közvéleményének megdöbbenésére ágyútűz fogadta, méghozzá svájci gyártású ágyúkból. Az ügy felgöngyölítését követően - kiderült, hogy a háborús övezetekre vonatkozó fegyverszállítási tilalmat az export-tanusítványok meghamisításával játszották ki - Dieter Bührlét, a vállalat elnökét elítélték. A kezdeti felháborodás aztán 1972-re, az eközben zajló vietnámi háború során bekövetkezett rombolás híreinek ellenére is megenyhült, pont annyira, hogy a tiltás bevezetését a szavazók 50,3%-a elutasítsa. Így tovább folyhatott az erkölcsileg legalább is aggályos, de rendkívül jól jövedelmező fegyverüzlet.

Komplikáltabb eset volt a Pilatus ügye 1978-ban, amikor egy kritikus magazin fölvetette, hogy a cég által gyakorlórepülőként árusított PC-7 típusú egymotoros repülők egészen egyszerűen könnyűbombázóvá alakíthatók. A kormányzat elutasította a vádat, miszerint a gépek ezen tulajdonsága miatt a gyártó megszegne bármilyen vonatkozó svájci törvényt. Csakhogy a Pilatus repülői a harmadik világban zajló konfliktusok állandó szereplőivé váltak, köszönhetően elsősorban alacsony áruknak. Elsőként 1962-ben Laoszban, aztán később Burmában, Guatemalában, Mexikóban, Chilében, Bolíviában és Nigériában is feltűntek az égen, amivel kiérdemelték a "szegények bombázója" becenevet.

Ebben az ügyben a korábbiakhoz képest jobban kiéleződött a mostanában újra aktuálissá vált kérdés: Exportáljon, exportálhat-e fegyvereket Svájc?

A jelenlegi gyakorlat fenntartása mellett érvelők elsősorban a gazdasági jelentőséget hangsúlyozzák. Óriási bevételt hoz a fegyverüzlet, ráadásul sokak számára biztosít megélhetést. Emellett természetesen hazafias húrokat is pengetnek, a svájci fegyvergyártás eltűnésének és az ezzel járó jövőbeli importkényszer rémének felemlegetésével.

A tiltás pártján állók ezzel szemben a semlegességgel való összeférhetetlenséget, az erkölcstelenséget, az ország által egyébként teljes egészében elvetett és elítélt erőszak támogatását róják fel a fegyvergyáraknak és a kormánynak.

A legutóbbi, 1997-es referendumon a svájci szavazók nagy többségét (77,5%) az első érvelés győzte meg. November végén kiderül, mennyit változott a hozzáállásuk az elmúlt 12 év alatt.

A poszt alapötletét adó cikk és még sok kapcsolódó érdekesség németül itt olvasható.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.